Huszonévesen belecsöppenni egy ázsiai országba – most már nekem is van tapasztalatom – hatalmas kaland. Alexandra egy önkéntes programon keresztül vágott bele egy hat hónapos vietnami életbe, egyedül, spontán és bátran. Hogy mennyit ér négymillió vietnami dong? Mi az első dolga a gyerekeknek iskola után? Valamint  egyáltalán, miért érdekes ez a történet? Ezekre a furcsa kérdésekre és még sok másra is választ kaptam a beszélgetésem során.

Még javában szeptembert írtunk, amikor sok került az interjúra. Ott éppen esős évszak volt, ezért Alexandra beruházott egy esőkabátra, direkt azt szerette volna, hogy beolvadjon a helyiek közé – ami vöröses hajával és porcelánfehér bőrével nehéz. Azonban a helyiek nem a külcsínre, hanem a praktikumra mennek , ami érthető is egy főként földműveléssel foglalkozó vidéki városban. Talán az egyetlen mutatós darab a sokak által közismert hatalmas méretű kalap ami nem csak jól néz ki, de ténylegesen van funkciója: megvéd az esőtől és a naptól.

Hogy kavarodott ebbe a tőlünk teljesen idegen közegbe Alexandra? „Még a mesterképzésen tanultam, amikor azt vettem észre magamon, hogy nem tudom, hogy milyen teljes munkaidős állást nézzek, ha végeztem és nem is éreztem magam készen. Nagyon sokat böngésztem a lehetőségeket, de egyikben sem találtam magamra.” Kezdi a történetét, majd a másik percben arról mesél, hogy hiába a marketinges és a kommunikációs diploma, világéletében gyerekekkel szeretett volna foglalkozni. Főleg a kisebbekkel, mert ők is viszont rajonganak érte. Ezen kívül az utazás is hatalmas szenvedélye volt, de egy nagyobb volumenű vakációhoz tőke kell és nem is volt szándéka céltalanul bolyongani a nagyvilágban. „Szerencsére hamar rátaláltam az EVS önkéntes szervezetre, aminek a keretében fél vagy egy évig külföldön lehet dolgozni. Úgy voltam vele, hogy miért ne próbálhatnám meg? Találtam pár programot, ami úgy éreztem, hogy nekem való, végül Vietnamot pályáztam meg.”

Elsősorban nem ország alapján szűrte a lehetőségeket, hanem program számított. „ Azt tudtam, hogy angolt szeretnék tanítani, és hogy minél messzebb, minél hosszabb időre.”

A csavar az egészben az volt, hogy közben itthon is beadta a jelentkezését egy marketinges céghez, amit végül visszautasított nyugodt szívvel, mert aznap két órával előtte kapott visszajelzést a magyarországi küldő szervezettől.

„Szia, szeretnél Vietnamba menni?” – emlékezik vissza az első lépésekre.

Minden kezdet nehéz, de ha az ember Ázsiába utazik, akkor még furcsa is. Először a legmeghökkentőbb dolgokról kérdezgettem. „Természetesen a kiköltözés előtt folyamatosan olvastam cikkeket, de így is akadtak váratlan dolgok.” – kezdi el mesélni. Az egyik, hogy a folyóügyek nyilvános helyen való rendezése teljesen rendben van, legalábbis vidéken. A másik, hogy a helyiek nem használnak papírzsebkendőt. Persze Alexandra hozzáteszi, hogy ezeket nem fogja fel kultúrsokként, inkább nyugtázza, hogy ez így működik, nincs min meglepődnie. Pontosabban a higiénia és a wc-k jellegét még nem tudta megszokni.

„A legérdekesebb és főként kellemes meglepetések az étellel kapcsolatosak. Például a zöld fagylalt nem pisztáciás, hanem matcha-s, vagyis zöld teás. Az ázsiaiak étkezésére jellemző az, hogy egyszerre több ételt tesznek az asztal közepére, és mindenki szed magának, megosztják egymással.” Egyébként nagyon tápláló a vietnami konyha, tartalmas levessel, sok rizzsel és tésztával, de szerencsére imádja a helyi fogásokat, ami ráadásul finom és olcsó is. Biciklivel 15 perc a tenger – busz is van, de az csak csúcsidőben közlekedik - ezért jellemzően sok a tengeri gyümölcs, a kagyló és a csiga. A medúzát nagyon szeretik megfőzve, amit a levesbe is raknak. Mindent szósszal esznek, ráadásul sokszor csípős is. Általában a járdán, egy gyerekszék méretű sámlin eszik meg az elkészített ételt.

Amennyire nekünk kuriózum a konyhájuk, annyira lehet érdekes számukra Alexandra is, hiszen nagyon elüt a helyiek külsejétől, ez főleg a csoportképeken mosolyt fakasztó látvány. Igyekszik vietnamiul tanulni, hogy könnyebben el tudjon igazodni a hétköznapokban, hiszen a helyiek angol tudása nincs a toppon.

„Még én viccelődtem magamban, hogy ha engem küldenek angolt tanítani, akkor hogy tudhatnak a többiek?”

A köszönés még nagyon megy, de tovább már nem, maximum 4-5 helyen, de ennyi, nincsenek rákényszerítve az idegen nyelv tanulására. Az angol tanárok sem tudják kifejezni magukat angolul. Szerencsére van itt bőven munka ezen a területen, hiszen sok a gyerek, akit angolra kell tanítani. Alexandra épp ezért van itt, és nagyon élvezi. Hetente körülbelül 25-30 órát dolgozik, délelőtt kidolgozza a tananyagot, délután pedig tanít.

„A munkamorál teljesen más, mint itthon. Bár sziesztáznak, mert 14 órakor elviselhetetlen hőség van főleg a meleg évszakban. Azonban ugyanúgy dolgoznak esőben, mintha nem lenne. Az iskola irodája is heti hét nap nyitva van, egy tanár is heti hét napot lehúz, de minimum hatot. Ezért sokszor fenyeget a veszély, hogy behívnak szabadnapomon is dolgozni.” – mondja, és elmeséli, amikor egy angol klub délutáni szervezése miatt kellett a szabadnapján dolgoznia, ugyanis az csak három órát vesz igénybe. De sebaj, 4 millió dongos fizetésért ezt is bevállalja az ember. Igaz, hiába a sok milliós havi juttatás, ez csak 45 ezer Ft-ot ér itthon.

Ugyan mit csinál a gyerek szabadidejében? „Első a házi feladat elkészítése. Emellett különórákra is járnak, de ez nem plusz, hanem muszáj, különben lemarad.” – jelenti ki, és hozzáteszi, hogy ezért is nagyon kevés a szabadidejük. Sokan nem tudják, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, nincsenek álmaik. Nincs idejük ezen gondolkodni.

„Itt nem álmodozol, itt dolgozol.” fogalmazza meg velősen.

Sajnos ahogy gyerekként, felnőttként se álmodoznak, inkább elfogadják a tradíciókat.  Alexandrának volt szerencséje megkérdezni a tanárnőjét, aki előtte pár héttel ment férjhez, hogy boldog-e? Azonban a friss feleség azt felelte, hogy a családja nagyon örül, hogy férjhez ment, mert már 29 éves és ideje volt. Azért házasodnak meg minél hamarabb, mert ez a társadalmi nyomás. Inkább a tanárnő lepődött meg azon, hogy Alexandra hisz igaz szerelemben. „Később sincs több esélyük a boldogságra, mert a feleség együtt él a férjének a családjával. Mindenkinek két gyereke van, három gyereknél már nem jár állami támogatás. Azonban a vietnámiakra jellemző a családcentrikusság, és úgy tartják, hogy a nagy család a jó család modell.”

Ezek után az érdekelt, hogy tudna-e ennyi furcsaság mellett hosszabb távon is Vietnamban élni? „Soha ne mondd, hogy soha. Lehet, hogy el tudnék képzelni még pár évet ezen a helyen, mert az emberek nagyon aranyosak, mosolygósak, nagyon jó hangulat övezi a környéket. Bár ezen belül is inkább maradnék vidéken, az nyugodtabb, élhetőbb, mint Hanoi, ami egy nagyon nyüzsgő város.”

Az eddigi pozitív élményei alapján biztosan vissza szeretne még utazni. Bár az is lehet, hogy még egyszer a munka miatt, de ez már a jövő zenéje.

 Még több tartalomért irány a Facebook oldalam!

Még több képért pedig az Instagram oldalam!

Alexandra blogja itt és az instagramja itt érhető el!

Képek: Unsplash

Bagi Alexandra sajátja