Még 2018 áprilisában - hűha ennek már 2 éve - két és fél hónapnyi thaiföldi élet után fogtam magam, és két hétig barangoltam Thaiföld, Kambodzsa, és Vietnám részein. Most Bangkok után Phuketen a sor, hogy bemutassam a rendkívül népszerű úticélon töltött két napomat.  

Ahogy az első napot, úgy a másodikat is egy, a hostelem mellett lévő piacon kezdtem. Egészen pontosan a Phuket City Wet Market 2-ön. Nincs mese, a kényelem nagy úr, és ha pár száz forintból szeretnék megreggelizni, ami valami friss és thai (és nem nyers hal), akkor a piac a legjobb választás. Felsorolni is nehéz, hogy mi mindent lehet itt venni: gyümölcsöt, pálcikára tűzött húsokat, gombócokat, és helyben készült főételeket. 

Erre a napra nem terveztem sok mindent, elsődleges célom volt, hogy az ultra fehér bőrömből Beyoncé barnaságot kreáljak (rossz ötlet) és eljussak a Monkey hill-ig, ahol szabadon láthatok majmokat. Na de, még az előző blogposztomban említettem, hogy a hostel szobámban az első estére akadt egy új szobatársam, egy negyven körüli nő. Kedves, nyitott, és beszédes volt, és a nagy magányomban kapóra is jött, hogy dőlt belőle a szó. Amolyan Lady Solo volt ő is, húsz év korkülönbséggel. Az angol nő lelkesen, boldogan mesélte el nekem az élete sztoriját.  Mint mindta, Angliában hagyta a huszonéves fiát, ő pedig feladta a 9-5-ig tartó monoton munkáját, hogy aztán egy szál hátizsákkal belevágjon az ismeretlen és távoli Ázsiába. Nem tudja, hogy hol fog aludni másnap, és azt se, mikor fog visszatérni a hazájába. De megunta az egyhangú, élmények nélküli életet, és addig utazik, amíg el nem fogy a pénze. Itt nyeltem egy nagyot, mert meghökkentett a bátorsága. Úgy tervezi, hogy felméri a terepet, Thaiföldön barangol, de majd később Kínában vagy Vietnamban szeretne angolt tanítani gyerekeknek. A történetmesélése óta két év telt el, és annyira megkérdezném, hogy a Lady Solo szobatársam most hol van, mit csinál, megtalálta-e a számításait, és ugye nem él unalmas életet. 

Szóval az ő tanácsára látogattam el a Kamala beach-re, ami Phuket belvárosától egy óra volt busszal. Bíztam a szobatársam ajánlásában, hiszen Phuket tobzódik a strandokban, a legjobb strandok elvileg a Freedom beach, Kata, Patong, Karon, Surin, és valahol a sor végén ott kullog ez a mesés Kamala.

A nagy sütkérezésben a lelki nyugalmamat sem tudta megzavarni ez a tábla, ami felhívja a figyelmünket, ha ESETLEG földrengés támadna, fussunk fel a magas hegyre. Köszi. 

Ezt a fotót persze nem küldtem át anyának, így is síkideg volt addigra. Szóval folytattam tovább Beyoncé barnulásomat a hatalmas pálmafák, fehér homok és türkizkék tenger szentháromságában. Sok kedvem tényleg nem volt máshoz, akkor ott az Andamán tengerben való lubickolás tűnt a legjobb ötletnek. 

Egyébként Kamala nem a leglátványosabb Phuket tengerpartjai közül, de nagy előnye, hogy itt nem zajonganak a motorcsónakkal a vízben, a környező utcákban kávézók, éttermek várják a turistákat. Ráadásul ez az egyik legtisztább fürdőzőhely Phuketen, mert sajnos a többi helyet az eldobott műanyagpalackok szennyezik. Sőt, ha az ember igazán a szívén viseli a Föld sorsát, akkor szerdánként és péntekentént részt vehet a szemétszedésben egy önkéntes csapat részeként. Why not?

Mire kellően elértem a bőröm barnulásának határát (alias délutánra húzódott, fájt, pedig négyszer naptejeztem) kimentem a buszmegállóba. Menetrend híján fogalmam sem volt, hogy öt vagy negyven perc múlva fog érkezni a járgány, és túl csábító volt a tuk-tuk. Lealkudtam az árat, Bangkok után megtanultam tárgyalni, nem elfogadni az első árat, és privát járattal eljutottam a szállásomig. 

Persze nem maradhatott ki a napom fénypontja, egy jó adag thai jeges tea. Az a baj, hogy teljesen rácuppantam ott kint erre az édes italra, pedig nem a legegészségesebb. A thai tea mixen, fekete teán kívül gőzölt, sűrített tejet és cukrot (jó sokat) tesznek bele, hogy aztán az ártatlan és szomjas turista teljesen függővé váljon. 

Na de vissza az esti programhoz, a Monkey hillhez. Az egésznapos tunyulás után egészen felemelő volt egy kis mozgás, dombra mászás, és ha az ember Phuketen jár, szerintem kár kihagyni.

 Volt itt minden kérem, a kóbor kutyától kezdve disznón át a csirkéig, míg el nem jutottam a célállatilag, a majmokig. 

Persze mókásan hangzik, hogy szabadláb lófrálnak körülöttünk a majmok, de ahogy a tábla is figyelmeztet minket, tilos a kezünkből etetni őket, mert a majmok kiszámíthatatlan állatok, és veszélyesek is lehetnek. De nem kell rágörcsölni a dologra, ne hagyjunk semmit kilógni a zsebünkből, ne másszon ki egy fél süti a táskánkból, és akkor rendben leszünk.

Én csak ezt a kettő kétségbeesett majmot tudtam lekapni, de így is úgy örültem ennek, mint majom a farkának. Szóval megkaptam, amit akartam, anya sikított egyet a telefonban, hogy azonnal zúzzak le a hegyről, mert mi van, ha egy vad majom letépi a karom. Mondjuk amúgyis éhes voltam, így szófogadóan legurultam a majom hegyről, és kinéztem egy autentikus beülős helyet.

Körülbelül ilyen helyeken ettem majdnem három hónapig, az asztaltársam szemben kifejezettem csípte ezt a thai jellegű helyet. Nem ért meglepetés. A rizs még mindig patent formában van, a szaftos zöldséges hús pedig még mindig bejön. Azt hiszem, ma is reggel-délben-este rizst ettem, de azt hiszem, hogy ez már aligha tűnik fel három hónap után. De vigasztal, hogy a képen látható finomság 50 baht, azaz 400 forint volt. 

Ez a nap nem volt olyan sűrű, mint az előző, de erőt gyűjtöttem a másnapi Phi Phi islandre. Ezzel a naplementével búcsúzom. Ahogy a thai-ok mondanák: La korn!