Hát ez a nap is eljött, itt vagyunk. Bár ketten érkeztünk meg a Liszt Ferenc repülőtérre, mégis egy bőrönd gurul magunk mögött, és nem véletlenül. Csak Te utazol, én most maradok.

Felsóhajtok és a szememet a kijelző táblára meresztem és keresem a megfelelő járatot. Nem írták ki a 12:30-as londoni repülőgépet, hirtelen megijedtem. Törölték volna? És ha tényleg nem indul a géped, akkor velem maradsz? Naa kérlek.

De sajnos a check-in pultos férfi közölte, hogy rossz terminálnál vagyunk, a másiknál tüntetik fel a járatunkat. Még egy sóhaj és néma csöndben átcaflatunk a jó irányba. Basszus, tényleg menned kell.

Hatalmas a tömeg mindenhol, ami már idegesítő, de mit lehet tenni. Ha átgurulnak a bőröndjükkel a lábadon, akkor csak rosszallóan nézel, mégsem kiabálsz, pedig tudnál. Nem emiatt, hanem mert megint búcsúzni kell és újra azt várom, hogy repüljön az idő fénysebesen, legyen már február az isten szerelmére.

Évente milliók élhetik át azt, hogy egy közeli családtagjuk, gyerekük, szerelmük vagy nagyon jó barátjuk egy időre külföldre utazik, hogy ott dolgozzon vagy tanuljon. Felesleges feltenni a kérdést, hogy megéri-e? Hát persze, ez egyértelmű. Tudjuk, hogy bár rohadtul fog hiányozni a másik, el kell engednünk a kezét, mert tisztában vagyunk vele, hogy ez a helyes döntés, ez jó neki. Csak ne lenne ez a szomorú elválás minden találkozás után! Meg a hiányzás sem úgy működik, hogy bekapcsol és konstans szenved az illető amíg nem látja a másikat, de a hullámzás gondolata sem nyugtat meg.

A nagy poggyász sikeresen feladva, már tényleg a nyakunkon van a búcsúzás. Közben felsorolom magamban az utazás és a külföldi élet hátrányait. Előkészületek, fárasztó ügyintézés, a barátok és családtagok hiánya…Megéri? Megéri. Most kicsit azért mégis elbizonytalanodom és csak azt gondolom, hogy legalábbis csak reméljük és igyekszünk nem nyomasztani a fájdalmunkkal a távollévőt. Van elég baja e nélkül is!

És megint felteszem magamban a kérdést, hogy Miért? A pénz, pénz és pénz mindennek a baja. Ha itthon megfizetnék az embereket, akkor nem esne át ezen évente több ezer ember, nem szakadnának szét családok, szerelmek…

Már a kézi poggyász ellenőrző előtt vagyunk, zsebkendő híján kénytelen vagy a pólómba megtörölni a könnyes szemed. A külvilág egyszerre megszűnik létezni és nem érdekel, hogy a szempillafestékem esetleg fekete csíkot húz az arcomon (de szerencsére eszembe jut, hogy vízálló, így ez nem történhet meg). Hogy van-e zsebkendőm? Te kis buta, sosincs, mindig én kérek Tőled.

Jó tudom, hogy manapság sokkal könnyebb a kapcsolattartás mint mondjuk 30 éve, mert itt a facebook, a skype, de amíg nem találják fel a teleportálást, én nem tudok kibékülni a technikával. Valahogy azt érzem, hogy két ember közül mindig az szenved jobban, aki otthon marad, nem az aki a szebb jövő és élet ígéretére hallgatva elhagyja az országot. Újra és újra, és már azt hihetném, hogy ezt is meg lehet szokni, a huszadik búcsúzás kevésbé fáj mint a harmadik, de azt hiszem, tévedek.

Megint hogy pakoltál be, még kis flakon sincs nálad ( jahhj mi lesz Veled nélkülem), így kénytelen vagyok a sajátomat felajánlani. Kicsit rúzsfoltos, kicsit behorpadt, de az enyém, és bár lehet, hogy a következő ellenőrzésnél kidobod mert ez csak egy buta üres palack, remélem, nem felejtesz el engem ugyanilyen gyorsan.