Kezdjük hátulról a történetet, vagyis azzal, hogy mik történtek és történnek az ázsiai körutazásom óta. Igen, eléggé eltűntem a közösségi média forgatagában – milyen jó is volt – hogy hagyjam a gondolataimat leülepedni és majd Főnix madárként újratöltve posztolhassak újra. Mert van miről.

Pontosan egy hónapja, azaz április 26-án landolt a gépem Kuala Lumpur-ból Londonba. Élesen emlékszem arra a pillanatra, amikor a délutáni napsütésben csillogott a Temze, a London Eye kiemelkedve nyújtózott az ég felé és azt éreztem, otthon vagyok. Megérkeztem. Ha összeadom az Angliában töltött hónapjaimat, akkor is csak 8 hónap jön ki, mégis, a szeretetem a szigországhoz a kezdetbeni 4-ről a 8-ra nőtt (nem is értem, miért szerettem meg ennyire). Valamiért azt érzem, hogy ez a második otthonom.

86 nap Ázsiában töltött idő után (csaknem 2 hét egyedül, végigjárva 3 országot, de erről majd később) nagyon-nagyon jó érzés volt egy kicsit civilizáltabb környezetbe érkezni. Oda, ahol nem akarnak minden pillanatban elütni, nem látok döglött malacfejeket a piacon és nem izzadom le az alapozómat. Nagyon örültem annak is, hogy már beláthatóbb távolságra van Budapest, pár óra, olcsó repülőjegy és bármikor hazaugorhatok a családom nagy örömére.

Itt vagyok, már 30 napja nyugalomban, rutinban, monotonitásban. Komolyan mondom, jól esik jelenleg. Igaz, fejben mindig a következő utamon pörög az agyam, de kifejezetten kellemes ez az állapot.

Nem kell minden este azon ötletelnem, hogyan hozzam ki a maximumot a másnapból, hogyan jussak el A pontból B pontba és nem kell minden harmadik nap összepakolnom a bőröndöm, hogy továbbálljak.

Panaszkodás nélkül mondom ezeket. Szép volt, jó volt, de ez nem két hét pihenés volt, hanem kemény szervezés-tervezés és néha túlélés. De erről is később.

Tehát jelenleg egy kisvárosban folytatom a szakmai gyakorlatomat egy étteremben. Az még különösebb színezetet ad a dolognak, hogy ugyanabban az étteremben dolgozom, ahol előző évben – részben lusta voltam mást kereni. Mondhatnám ezt kényelmesnek is, hiszen van, aki maradt és ismer, de vannak újak is. Ilyen ez a vendéglátóipar, az emberek jönnek-mennek. Most már meg is magyarázhatom az egyik okot, amiért nem posztoltam. Lefoglalt a költözés, a papír munka, a rutin kialakítása és a szürke hétköznapok bemutatása nem vetekszik az ázsiai szabad napjaimmal.

Csaknem 30 napja, hogy újra itt vagyok, és úgy érzem, hogy valahol otthagytam Ázsiában az egyik énemet, az egyik életemet. Hiszen egy thaiföldi élet teljesen más rendszerrel, szokásokkal, ízekkel, szabályokkal jár. Néha olyan érzésem is van, hogy ez az egész meg se történt, csak álmodtam. Persze aztán a telefonomon lévő képek bizonyítják a tényt, hogy nem csak álom volt. Tényleg nincs olyan nap, hogy ne gondolnék az elmúlt hónapjaimra. Ha meglátok egy thai éttermet – pont az utcámban van egy az indiaival szemben – ha mangót eszem, ha kókuszos kézkrémet használok, akkor óhatatlanul is Ázsiára gondolok.

Miközben ezt a cikket írom, hallgatom a szemben lévő bárból az élőzenét. Szombat este van, én pedig imádom, hogy ilyenkor a kisváros közepén lakom, ahol nyüzsög az élet. A boltban féláron, 49 pennyért lehet mangót is venni, ami lehet, hogy nem pont olyan, mint a thaiföldi, de egy próbát mindenképpen megér.

Van Facebook oldalam, tudtad? 

Természetesen Instagramom is, sok-sok képpel!

Itt pedig egy kis mini interjú velem