Utam feléhez közeledve azt vettem észre, hogy kezdtem elfáradni. Túl sok volt az inger pár nap alatt, és éjjel-nappal csak mentem. Na de panaszkodni mégsem akarok, hiszen páratlan élményben volt részem azalatt a pár hét alatt. Egyedül Kambodzsával voltak fenntartásaim, és jelentem, elértem ott akkor a mélypontot. Szembeköpött a valóság, a nyomor, lehet egy 22 éves budapesti lánynak ez sok(k). Nem akarok senkit elrettenteni, inkább hozok pár képet, ami ellensúlyozza az előbbi pár mondatot.

Hajnali géppel utaztam Phuketről Kambodzsába, pontosabban Siem Reap városába. Végre ablak mellé kerültem, és nappal utaztam, szóval volt lehetőségem két szundítás között madártávlatból is megcsodálni az úticélomat. Az első kép még valahol Thaiföld, a második Kambodzsa felett készült. 

Érdekes volt látni, ahogy a két ország fentről teljesen máshogy festett. Míg felszálláskor egy  üde zöld, lombos, hegyes-völgyes táj terült el alattam, addig a kambodzsai tájkép meglehetősen száraznak mutatkozott. Igaz, ekkor még csak április volt, és a magyarországinál kétszer nagyobb területű országban a száraz hónapok uralkodtak, és a monszun előtt áltt.

Siem Reap-ben szállt le a gép, ami csupán 6 km-re található a varázslatos Angkor Wat-tól. Őszintén szólva az ázsiai utamból szívem szerint kihagytam volna Kambodzsát, de az ismerősök addig győzködtek, mígnem bevállaltam ezt az úticélt. Hiába hallottam, hogy óriási a nyomor, erre nem lehet felkészülni. 

Ahogy arra sem, hogy az alig több mint 110 dolláros kambodzsai havi átlag kereset miatt a lakosság mintegy rányomul a turistákra, simán közelednek, hogy eladjanak valamit, becsábítsanak a boltjukba. De erről majd később.

Az első ehhez hasonló élményem már a reptéri taxiban ért, ott a sofőr eleinte kedvesen érdeklődött, hogy foglaltam-e autót az itt tartózkodásomra. Mondtam, hogy nem, már hetekkel ezelőtt tuk-tukot foglaltam, mire húsz percig próbált meggyőzni arról, hogy autóval gyorsabb, a tuk-tuk meg lassú, és nem tud olyan messzire elvinni. De ő majd utaztat a légkondis autójával, és keleti kényelemben leszek, ellenben a kis háromkerekű tuk-tukkal. A vége az lett, hogy hagytam, hogy lediktálja a telefonszámát, majd ahogy letett a hostelem előtt, egy mozdulattal a kukába hajítottam a papírfecnit. 

Az első stresszfaktor után jött a második pofon, már az első bódénál vettem egy kávét, 1,75 dolláért. Miután diadalittasan elkezdtem szürcsölni a karamellás frappuccinom, akkor pillantottam meg, hogy ugyanez a kalóriadús ital 20 méterrel arrébb csak 1 dollár. Tanulság? Ne a legelső helyen vedd meg a kávédat.

Az első bosszankodásaimat némileg ellensúlyozta, hogy a hostel recepcióján csak 10 dollárt kellett fizetnem két éjszakáért, és bár ezt korábban is tudtam, hisz lefoglaltam, de ezt megtapasztalni tényleg egészen döbbenetes volt. Hozzá kell tennem, egy tiszta, dizájnos hostelt válaszottam, a 10 dollárt bővem megérte, simán elment volna egy háromcsillagos hotelnek is. Éljenek a kambodzsai árak!

Utána pedig jött a privát sofőröm, idegenvezetőm, és mint később kiderült, egyben fotósom is, aki az elkövetkező két-három napban mindenhova elvitt az amúgy szuper tuk-tukjával.

Az első nap még nem Angkor Wat-ot látogattuk meg, hanem kisebb templomokat, romokat, de már akkor nagyon megtetszett az egész. 

Siem Reap templomait évente több millió turista látogatja meg, nem csoda, hisz lélegzetelállító a 12. századi buddhista és hindu templomok romjain lépdelni. A csaknem 1000 év alatt a legtöbb akkori építmény persze romba dőlt, vagy átvette a növényzet az uralmat fölötte, de azért így is kaphatunk egy szeletet abból, milyenek lehetettek az egykoron virágzó khmer birodalom építményei. 

A nap egyik legkülönlegesebb része az volt, amikor a tuk-tuk sofőröm megkóstoltatta velem a pálmafából nyert italt is. Elképesztő, hogy a helyiek hogyan hasznosítanak fel mindent a környezetükben. Például itt van a pálmafa, a törzséből csónakot készítenek, vagy evőpálcikát, a leveléből tetőt eszkábálnak, és a virágaiből lecsöpögő nedvekből - amiket a rudakban összegyűjtenek a fán - italt készítenek. 

Az első nap a megszokásról szólt. Megszokni a látványt, hogy az utcán mezítlábas gyerekek rúgják a bőrt, mindenki megbámul, de tényleg mindenki, ha megállok, a körülöttem lévő helyiek próbálnak mosolyogva pénzt kicsikarni belőlem. Gyakran két lábon járó jótékonysági szervezetnek éreztem magam. Egy elveszett jókénysági szervezetnek.

Este egy svédasztalos étterembe vitt a sofőröm, ahol döbbenetesen széles választék várt: volt sütőtök leves, szingapúri csirke, tavaszi tekercs, tojásos palacsinta, padlizsánkrém és banana fritters, amihez hozzá sem nyúltam, mert három hónapig azon éltem. Olyan éhes voltam, hogy eszembe se volt a fotózással molyolni. 

A végére pedid jöjjön egy találós kérdés: ezen a motoron hányan ülnek? 

"Imádom" ahogy az ázsiaiak közlekednek. Teljesen biztonságos. 

Következő blogposztomban szintén Kambodzsa lesz, Angkor Wat-tal, krokodilokkal és egy megható sztorival. 

Addig is kövess Instagramon!