Már azt se tudom, hogy milyen nap van, vasárnap, vagy hétfő. Vagy kedd? Minden nap egybefolyik, nincs program, péntekenkénti kávéházban írogatás vagy hétfőnkénti hot iron edzés. Nincs egy markáns esemény, ami határozottan elválasztaná az egyik napot a másiktól. De most próbálok ettől eltekinteni, hisz most a fél-de inkább az egész világgal egy hajóban evezek. 

Az elmúlt bő egy hét úgy telt el, mintha egy rossz film forogna álmomban, és még nem ért volna véget. Mintha arra várnék, hogy a film forgatása végén jöjjön az “Éééés ennyi!”, de minimum a telefonom idegesítő dallama ébresztő gyanánt. De egyelőre úgy tűnik, hogy ez az egész film nem a fejemben pörög, hanem ez a rideg valóság. 

Azt hiszem, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Most egy emberként érezzük a feszítő bizonytalanságot, a szorongást és a félelmet egyszerre. Ezekkel az érzésekkel fekszünk, és kelünk, csak tesszük a dolgunkat, és közben látszólag egy helyben pörgünk a saját tengelyünk körül. Olyan, mintha egy tomboló viharban próbálnánk egyensúlyozni a tonhal konzervekkel és élesztővel megpakolt hajónkkal, hogy bele ne boruljunk a vízbe. 

Bizonytalanság. Azt hiszem, az emberi lény arra lett programozva, hogy a biztonságot hajkurásszuk állandóan, a boldogsággal egyetemben. A szülők is mindig a biztonságot szeretnék nekünk nyújtani, és ezért mosolyogják meg azt, ha a gyerekük színész, festő vagy épp énekes szeretne lenni. Jó-jó, legyél az fiam, de legyen mellette egy biztos állásod, vagy inkább menj el könyvelőnek, ügyvédnek, vagy orvosnak, “mert az a biztos”.

Ezzel a tudattal növünk fel, hogy mindig hajtsunk a biztosra, mert akkor semmi baj nem érhet minket. 

Talán az a legijesztőbb, hogy a látszólag a biztosnak tűnő dolgok is egyszeriben bizonytalanok lesznek. A turizmus is egy “biztos” pályának tűnt egészen eddig, ahogy a vendéglátás is. Eddig ha wc papírt szerettünk volna venni, akkor biztosra vettük, hogy kapunk is. És most, ebben ebben az időben valahogy semmi sem tűnik biztosnak. Se a pultos állás, se a wc papír a fürdőszobánkban. Pánik. 

Próbálok azokra a pillanatokra gondolni, amikor azt hittem, hogy biztonságban leszek, vagy egészen egyszerűen biztos lesz valami. Amikor diplomaosztóm volt, akkor azzal a nyugodtsággal ültem be a sorok közé, hogy egy diplomával biztos lesz állásom, és biztos jól fizető lesz majd. Bár nem is értem, miért gondoltam ezt naivan, hisz a diplomaosztón nem csatolnak az oklevél mellé egy papírt, hogy “Gratulálunk, itt egy állás, nettó 300-ért”. Azt hiszem, hogy kettő, de három diplomával is próbálunk a biztosra menni, de akkor sincs garancia arra, hogy egyszer nem rúgnak ki, vagy nem szűnik meg alattunk a pozíció.

Roppant ijesztő belegondolni abba, hogy valójában sosem dőlhetünk hátra. Sose. Még akkor se, ha megszereztük a “tuti állást”. 

Mi maradt hát nekünk, halandóknak, ami biztonságot adhat? Talán az apró dolgokba tudunk kapaszkodni, ami a biztonság látszatát kelti, és nyugalommal tölt el. A napi rutinunk valahogy efelé hajaz, biztosra megyünk, és ugyanazt a kávémárkából főzzük a kávét, ugyanúgy, egy gramm cukorral se többet. Aztán ugyanúgy, ugyanott kavargatjuk a csésze feketénket, ami a biztonság érzetével tölt el minket. Ragaszkodunk, és kontroll alatt próbáljuk tartani azt, amit csak lehet. Miért? Mert ismerjük, és amit ismerünk, az kiszámítható, és biztonságot ad. És a biztonság megnyugtat. 

Most számbaveszem gyorsan, mi pörög még a fejemben. Próbálok kicsikarni magamból valami megnyugtató lezárást, de sehogy se megy. Inkább befejezem ezt a bejegyzést egy Coelho vagy Buddha idézettel, hisz az a biztos. Emeljünk át egyet az utóbbitól: "Aminek kezdete van, véget is ér egyszer. Békélj meg ezzel, s minden jóra fordul.” 

Azt hiszem, hogy ezt ki is rakom a szobám falára, mert amíg 2020-at írunk, nem tudok ennél megnyugtatóbb mondatot mantrázni magamban. Biztos? Nem.